A klarinét: részei, hogyan szól és hogyan játssz rajta

A klarinét fafúvós hangszer, amely egyetlen nádnyelvvel szólal meg, és a hangja a melegtől és sötéttől a fényesig és tisztáig terjed. A legkülönösebb trükkje: lenyomsz egy billentyűt, és a hang egy duodecimát ugrik felfelé, nem egy oktávot, mint a fuvolán. Ez az oldal főleg a leggyakoribb fajtáról szól, a B♭-klarinétról (magyarul B-klarinét).

Ellenőrizve: 2026. október 9.

Ebben a leckében

Ismerd meg a klarinétot

A klarinét a fafúvósok családjába tartozik. A fúvókán egy nádnyelv ül, a test pedig egy cső, amely lefelé végig nagyjából ugyanolyan széles marad: egy henger. A cső mentén lévő billentyűk és hanglyukak változtatják a hangot.

A klarinét valójában egy egész család. A B♭-klarinét a leggyakrabban használt, körülbelül 66 cm hosszú. A zenekaroknak szükségük van az A-klarinétra is, amely körülbelül 71 cm hosszú, és ugyanazokat a fogásokat és ugyanazt a fúvókát használja. A kis E♭-klarinét (magyarul Esz-klarinét) körülbelül 49 cm hosszú, és egy kvarttal magasabban szól a B♭-klarinétnál, a basszusklarinét pedig körülbelül kétszer akkora, és egy oktávval mélyebben szól.

Mindegyik kicsit másképp szól. A B♭-klarinét hangja fényes, ragyogó, gazdag és tiszta. Az A-klarinét lágyabb és kevésbé erőteljes. A C-klarinét fényesebb, hidegebb és keményebb, és ma ritkán használják.

Család: Fafúvós (egy nádnyelvvel)
Típus: Hornbostel–Sachs 422.211.2: egy nádnyelv, hengeres furat, ujjlyukak
Hangzó hangterjedelem: D3-tól B♭6-ig (leírva E3-tól C7-ig)
Kulcs: Violinkulcs
Transzponálás: B♭-klarinét: egy nagy szekunddal (egy egészhanggal) mélyebben szól, mint ahogy le van írva
Gyakori méretek: B♭: kb. 66 cm; A: kb. 71 cm

A klarinét részei

A klarinét öt darabra szedhető szét: fúvóka, körte, felső test, alsó test és tölcsér. Játék előtt egyenként összeilleszted őket, aztán felteszed a nádnyelvet.

A test afrikai ébenfából (grenadilla), keménygumiból vagy fémből készül; ma a grenadilla a leggyakoribb klarinétfa. Klarinétot ABS-gyantából is készítenek: ez egy nagyon erős műanyag, amely jól bírja a páratartalom változását.

Néhány rész a hangszer belsejében vagy hátoldalán van, ahol a kép nem tudja megmutatni; a számuk nagyjából jelzi, hol vannak.

Honnan jön a hang

Játék közben olyan levegőt fújsz, amelynek nyomása csak kicsivel nagyobb a környező levegőénél, körülbelül 3%-kal. A nádnyelv úgy működik, mint egy kis ajtó, amely magától leng: a leheleted a fúvóka felé nyomja, és szűkíti a rést. A nádnyelv olyan gyorsan csapkod nyitott és zárt állapot között, hogy az egyenletes légáramból gyors levegőlöketek lesznek, és ez a rezgés a hang.

Ha elég erősen fújsz, a nádnyelv teljesen bezárul, így egyáltalán nem jut át levegő. Olyan ez, mint amikor egy kerti slagot laposra nyomsz: a víz megáll. Ezért ha egy magas hang nem szólal meg, az gyakran nem a levegő hiánya miatt van.

A fúvóka felőli végét a nádnyelv szinte lezárja, a tölcsér felőli vége nyitott, így a klarinét úgy viselkedik, mint egy egyik végén zárt, másik végén nyitott cső. Egy ilyen csőben a leghosszabb hanghullám körülbelül négyszer olyan hosszú, mint a cső, kicsit úgy, mint egy hosszú kötélen, amelybe csak egyetlen nagy, lassú lendítés fér. Ez a leghosszabb hullám adja a legmélyebb hangot: hangzó D3 (leírva E3).

Minden zenei hangban halkabb, magasabb hangok sora rejtőzik: ezek a felhangok. A klarinét mély hangjain ennek a sornak az 1., 3. és 5. tagja (a páratlanok) különösen erős, a párosak gyengék, mint egy fésű, amelynek minden második fogát rövidre vágták. Ettől üreges a mély regiszter hangja. Középtájon (a torokhangoknál) a párosak többet számítanak, és amint a regiszterbillentyű nyitva van, a különbség szinte eltűnik, így a hang fényes és tiszta lesz.

A regiszterbillentyű egy kis lyukat nyit a cső zárt részének körülbelül egyharmadánál. A hang ekkor háromszoros frekvenciára ugrik: egy duodecimával feljebb, ami egy oktáv és egy tiszta kvint. Képzelj el egy ugrókötelet, amelyet valaki a hosszának egyharmadánál finoman megfog, így egy helyett három hurokban leng.

A tölcsér felől kezdve minden kinyitott hanglyuk közelebb viszi a rezgő részt a fúvókához, mintha körülbelül 6%-ot levágnál a csőből, és a hang egy félhanggal emelkedik.

A torokhangoknak a csőben csak két jól egyező rezonanciájuk van, ezért könnyebb őket elhangolni, és kicsit gyengébben, tompábban szólnak. A Kék rapszódia híres, felfelé csúszó kezdetében a szakértők a szájuk belsejében lévő rezonanciát a csőével azonos erősségűre vagy erősebbre hangolják az utolsó oktávra (leírva C5–C6, hangzó B♭4–B♭5). Kicsit olyan ez, mint amikor fütyülés közben a szád alakját változtatva változtatod a hangot.

Próbáld ki: lent, a „Hallgasd meg” részben játszd le a B♭3-at, majd az F5-öt. A klarinéton ugyanaz a fogásuk; az egyetlen különbség a regiszterbillentyű. Most számolj felfelé a B♭3-tól egy billentyűzeten: az F5 nem csak egy oktávval feljebb van (az a B♭4 lenne), hanem tovább mész a következő F-ig. Ez a duodecima.

Hogyan játssz rajta

Tartsd lazán a vállad, az ujjaidat enyhén hajlítva. Csak a jobb hüvelykujjad tartja a klarinétot, a hüvelykujjtámasz alatt, természetes C alakban; ne tartsd hátrahajlítva. Nézz egyenesen előre, és ne fújd fel az arcodat. A klarinét és a tested közötti szög megváltoztatja a hangszínt: kisebb szögnél fókuszáltabb a hang, de az alsó ajkad túl erősen nyomhat.

A száj formálásának (az ansatznak) leggyakoribb módja az egyajkas ansatz: az alsó ajkad finoman fedi az alsó fogaidat, a felső fogaid pedig szilárdan a fúvókán nyugszanak. Pont annyit vegyél a szádba a fúvókából, amennyi kell, mint amikor szívószállal iszol: ha túl keveset, nehezen jön ki hang, ha túl sokat, a hang szétesik. Egyes játékosok inkább a kétajkas ansatzot használják: az alsó ajak az alsó fogakat, a felső ajak a felső fogakat fedi. Egyes tanárok a kétajkassal kezdenek, és akkor váltanak egyajkasra, amikor már biztos.

Az ujjaid hanglyukakat és gyűrűs billentyűket fednek le és nyitnak ki, így változtatják a cső hosszát. Nyomd le a regiszterbillentyűt a bal hüvelykujjaddal, és ugyanaz a fogás egy duodecimával magasabban szól: a leírt C4-ből leírt G5 lesz (a hangzó B♭3-ból F5). A legmagasabb hangokhoz a bal mutatóujjad alatti lyukat is regiszterlyukként használják.

Ha hajlítani akarsz egy hangot, a nyelved helyzetét változtasd (minél közelebb van a nyelved közepe a nádnyelvhez, annál mélyebb a hang), ne az állkapcsodat ejtsd le. A klarinét hangját csak lefelé lehet hajlítani: a mély regiszterben körülbelül egy negyedhangnyit, a középső regiszterben legfeljebb körülbelül egy félhangnyit. A magas hangoknál ne harapj rá, mert az összeszorítja és lezárja a nádnyelvet; a tanárok azt javasolják, hogy inkább told felfelé a klarinétot a jobb hüvelykujjaddal, és fordítsd lefelé az álladat.

Még sok minden vár felfedezésre. A legato csak az ujjakkal vált hangot, nyelv nélkül, és a terctől szextig terjedő kötött ugrások jellegzetesek a klarinétra írt zenében. A trilla vagy a tremolo gyorsan váltogat két hangot; a glissando a lyukak részleges lefedésével vagy fogásváltással csúszik; a frullato (flatterzunge) azt jelenti, hogy fújás közben pörgeted az R-t; a multifonikus hangok különleges fogásokkal két vagy több hangot szólaltatnak meg egyszerre. A kettős és hármas nyelvütést ritkán használják, mert a nádnyelv útban van a nyelvnek.

A nyelved hegyével érintsd meg finoman a nádnyelv hegyét, inkább „da”-t mondva, mint „ta”-t, hogy minden hang tisztán induljon. Itt rövid, nyelvvel indított hangok hangzó F4-en (leírva G4).
Ugyanaz a fogás regiszterbillentyű nélkül és vele: hangzó B♭3 (leírva C4), aztán F5 (leírva G5).
Ha minden lyuk le van fedve, az egész cső szól, és ez adja a legmélyebb hangot, a hangzó D3-at (leírva E3).

Hangterjedelem és kotta

A klarinét kottáját violinkulcsban írják. A B♭-klarinét transzponáló hangszer: amit hallasz, az egy egészhanggal (egy nagy szekunddal) mélyebb annál, ami le van írva. Így a leírt C4 B♭3-nak szól, a leírt D4 pedig C4-nek.

A B♭-klarinétot E3-tól C7-ig írják, és D3-tól B♭6-ig szól; a zenekarban általában nem megy a hangzó G6 fölé. A család többi tagja másképp transzponál: az A-klarinét egy kis terccel mélyebben szól, mint ahogy le van írva, az E♭-klarinét pedig egy kis terccel magasabban. A basszusklarinét violinkulcsban írva egy nagy nónával, basszuskulcsban írva egy nagy szekunddal mélyebben szól, és lemegy a hangzó B♭1-ig.

A hangterjedelem különböző színű regiszterekre oszlik (hangzó magasság, zárójelben a leírt): a mély salmó-regiszter (chalumeau), D3–E4 (E3–F♯4), sötét, telt, lágy és meleg; a torokregiszter, F4–A♭4 (G4–B♭4), kicsit gyengébb és tompább; a klarinétregiszter (clarion), A4–F6 (B4–G6), fényes, ragyogó és fókuszált; a legmagasabb hangok, G♯6–B♭6 (A♯6–C7), élesek és átható hangúak.

Leírva

Megszólal

B♭-klarinét: a leírt C4 és D4 B♭3-ként és C4-ként szól, egy egészhanggal mélyebben.

D3 – B♭6

Hallgasd meg

Sötét, üreges mély hang. A mély regiszterben a páratlan felhangok különösen erősek.
Hangzó B♭3 (leírva C4), aztán F5 (leírva G5): ugyanaz a fogás, plusz a regiszterbillentyű. A hang egy duodecimát ugrik, és a hangszín fényesebb lesz.
Rövid, nyelvvel indított hangok a torokregiszterben. Figyeld a könnyebb, kicsit tompább hangot.
Egy hang a klarinétregiszterből: fényes, ragyogó és fókuszált.

Történet és család

A klarinét a salmóból (chalumeau) fejlődött ki. Ez egy egy nádnyelves hangszer volt, általában 8 ujjlyukkal és csak körülbelül egy oktávnyi hangterjedelemmel. Szinte csak mély hangokat tudott játszani.

1700 körül, a 18. század elején a nürnbergi Denner család két billentyűt tett a salmóra. Az érdemet általában az apának, Johann Christoph Dennernek (1655–1707) tulajdonítják, akit általában a klarinét feltalálójának tartanak. A klarinét név jelentése „kis trombita”, talán a fényes magas hangjai miatt. A kétbillentyűs klarinétokat körülbelül 1770-ig használták.

A klarinét volt az utolsó fafúvós, amely bekerült a zenekarba, a bécsi klasszika idején, a 18. század második felében. 1791-ben Mozart megírta A-dúr klarinétversenyét (K. 622) Anton Stadler klarinétos számára; október 7-én fejezte be, és Prágában mutatták be október 16-án. Egy basszetklarinétra írta, amely négy félhanggal mélyebbre ért le. Az eredeti kézirat elveszett, a fennmaradt változatok pedig úgy írják át a szólót, hogy egy közönséges A-klarinét is el tudja játszani.

1812-ben Iwan Müller előállt egy tizenhárom billentyűs klarinéttal, amely mérföldkő lett minden modern klarinét-billentyűzet számára, és utána vált általánossá a hüvelykujjtámasz.

Az 1840-es évek elején a párizsi klarinétos Hyacinthe Klosé és a hangszerkészítő Louis-Auguste Buffet átvette a Theobald Boehm által a fuvolához feltalált gyűrűs billentyűket, és 1844-ben szabadalmaztatták a klarinétjukat. Boehm ötlete miatt hívják Boehm-rendszernek, de Boehm maga nem tervezte. Ma a Boehm-rendszer a legelterjedtebb a világon; a német nyelvű országokban az Oehler-rendszert használják, 22 billentyűvel, amelyet Oskar Oehler fejlesztett ki 1900-ban.

1838-ban Adolphe Sax nagy billentyűs, egyenes testű basszusklarinétot készített, olyat, amilyet ma is használnak. A Kék rapszódiát 1924. február 12-én mutatták be New Yorkban. A kezdetét gyors skálának írták, de Ross Gorman klarinétos a próbán tréfából hosszú csúszásként játszotta; Gershwinnek tetszett, és a csúszás megmaradt.

1700 körül
A nürnbergi Denner család két billentyűt tesz a salmóra
1791
Mozart befejezi a K. 622-es klarinétversenyt Anton Stadler számára
1812
Iwan Müller tizenhárom billentyűs klarinétja
1838
Adolphe Sax egyenes basszusklarinétja
1844
Klosé és Buffet szabadalmaztatja a Boehm-rendszerű klarinétot
1900
Oskar Oehler 22 billentyűs, német rendszerű klarinétja
1924
A Kék rapszódia a klarinét csúszásával kezdődik

Kezdés és ápolás

A B♭-klarinét a leggyakrabban használt fajta: szólóban, zenekarban és fúvószenekarban is. Egy műanyag (ABS-gyanta) klarinét nagyon erős, és nem bánja a páratartalom változását; egy fa klarinét megrepedhet, ha a hőmérséklet vagy a páratartalom hirtelen változik. Egyes tanárok azt javasolják, hogy ha a kezed még kicsi és nem elég erős, maradj tovább a kisebb E♭-klarinétnál, ahelyett hogy támasszal játszanál a B♭-klarinéton.

A nádnyelveknek erősségszámuk van, és a legtöbb tanuló 2,5-össel kezd. Választáskor nedvesítsd be mindet, és próbáld ki őket egyenként; azokat válaszd, amelyek könnyen, nagy erőfeszítés nélkül megszólalnak. Eleinte kérj meg valakit, aki játszik, hogy válassza ki a legjobbat és a legrosszabbat, aztán próbáld ki őket te is, hogy érezd a különbséget. Amikor eléred a magas G-t és fölötte, ha egy hang nem jön ki, és még levegőt sem hallasz, a nádnyelv teljesen bezárul, és több levegő nem segít; próbálj egy fél erősséggel keményebb nádnyelvet. Ha hallasz levegőt, valószínűleg nincs elég fúvóka a szádban.

A fa klarinétra télen kell a legjobban vigyázni. Ha egy hideg klarinétot hirtelen megtöltesz körülbelül 36–37 °C-os lehelettel, a belseje felmelegszik, miközben a külseje még hideg, és megrepedhet, ahogy egy hideg pohár is megrepedhet, ha forró vizet töltesz bele. A fúvóka közelében lévő felső test reped meg a legkönnyebben. Játék előtt melegítsd a klarinétot a kabátod alatt vagy a testedhez közel, amíg majdnem szobahőmérsékletű nem lesz. Időnként nézd át, nincs-e rajta repedés, és minden repedéssel menj gyorsan hangszerjavítóhoz, mert a repedések lassan tovább terjednek.

Összerakás előtt kenj egy kevés parafazsírt a csapparafákra, és mielőtt visszateszed a tokba, töröld le a fölösleget, hogy ne gyűjtse a port.
Játék után vedd le a nádnyelvet a fúvókáról, szárítsd meg a fúvókát, és tedd el őket.
Óvatosan húzz át egy tiszta áthúzó kendőt a tölcsértől felfelé, hogy eltávolítsd a nedvességet; ha megakad, lassan húzd, és soha ne rántsd meg.
Az illesztéseknél könnyen összegyűlik a víz, ami repedést okozhat, ezért szárítsd meg őket egy kendővel.
Töröld le a külsejéről az izzadságnyomokat úgy, hogy közben ne nyomd a billentyűket, és tartsd távol a klarinétot a közvetlen napfénytől, a forró autótól és a fűtőtesttől.
Egy új fa klarinéttal az első két hétben ne játssz egyszerre 20–30 percnél tovább.

Zongorahang: Salamander Grand Piano, Alexander Holm (CC BY 3.0).